Érinthetetlenek

A szürke félhomály lebegő árnyai
Kik többé nem testek tudatlan foglyai
 

Múltjukból visszatért, rég halott emberek
Kiknek a másvilág adott új életet

Már hallom léptüket, feszít a félelem..
Nyomukban az élet rettegve megdermed
 

És a gomolygó füsttenger hirtelen arcot ölt

Lelkem kapaszkodik, ez az út végtelen
Rám is vártok már

Érinthetetlenek
Oly messze a fény…

Lelkem tüskéi

Túlvilági hangok a mélyből szólítgatnak engem
Lidércfények izzó tánca vakítja el szemem
Elérkezett a perc, hogy a lelkem kiszakadjon belőlem
Ahogy sötét folyosók mélyéről vergődik előbbre

Mélyen nézz szemembe
És nyomorítsd meg a lelkem
Nézd végig ahogy meghalok
És semmivé lesz létem 

A halál minden sötétsége taszít most a mélybe
A végtelenül néma, és üres ismeretlenségbe
Halott lelkek közt lebegve, az égről nézve látom
Ahogy földön fekvő testemen úrrá lesz az álom

Mélyen nézz szemembe
És nyomorítsd meg a lelkem
Már semmit sem hallok
Már semmit sem látok

Az idő nem oldja tenger kínom
Lelkem köré kínzó tüskéket fon
Halál ragadja el vérem, s lelkem
De ezek a sebek soha nem múlnak el

Mélyen nézz szemembe
És nyomorítsd meg a lelkem
Nézd végig ahogy meghalok
És semmivé lesz létem

Fájdalom, mi árnyként követ mindenhova
Sebek, amik nem gyógyulnak soha
Lelkem tüskéi mélyen belém fúródtak
És nem hagynak megbékélni már soha

Embertörmelék

Riasztó, mint a fölmorajló tenger

És mint a végtelen hó épp olyan.

Álarca mélyén bús Halál rohan -

Üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.

Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom,

A bátorságom is bizony inakba tört.

S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg,

Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon.   

Darabjaimra hullok,

szilánkokra török szét,

Ez maradtam én: 

Emertörmelék

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom

Riasztó, mint a fölmorajló tenger

És mint a végtelen hó épp olyan.

Álarca mélyén bús Halál rohan -

Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Darabjaimra hullok

Szilánkokra török szét

Már csak árnyéka vagyok

Mindannak, mi él

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom,

Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket,

Szemem homályos, tért, útat tévesztek

És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad.

Mi vár még   Reám, ki immár néma, hangtalan.

- Fejem lehajtva megadom magam.

Darabjaimra hullok, szilánkokra török szét,

Ez maradtam én: Emertörmelék